Biztos nektek is feltűnt már, hogy manapság nincs ilyen; hogy azok járnak jól, akik a végtelenségig bíznak magukban, akár a reális képességeiket figyelmen kívül hagyva. Rájuk szoktuk mondani, hogy önteltek, önzők, nagy az arcuk, stb. Aztán őszintén elcsodálkozunk és megdöbbenünk, hogy ez hogyan lehetséges? Hogyan lehet, hogy ennyire túlzó önértékeléssel mégis viszonylag jól elevickéljen valaki az életben? Aztán összehasonlítjuk magunkkal, és azt kell látnunk, hogy nekünk ennél sokkal kevesebb önbizalmunk van.
De hogyan is keletkezik az önbizalom, mitől lesz olyan, amilyen? Nyilván az agykurkászok kedvenc témája, a gyermekkor kerül itt terítékre; ilyenkor alakul ki bennünk, hogy mennyit is érünk, mit érdemlünk. Azért azonban annyira nem egyszerű a helyzet, hogy akit sokat dicsértek, az jól járt, akit meg nem, az így járt…. Nem gépek vagyunk, és a környezeti hatások sem ilyen egyértelműen hagynak nyomot bennünk, hiszen az agyunk még bőségesen dolgozik azokkal – igen, még a kisgyerekek agya is. A tranzakcióanalízis szerint személyiségünk úgy alakul ki, hogy a környezeti hatások (apa, anya, testvér, tanár, óvónéni, tanárbácsi, edző, stb.) mellett SAJÁT DÖNTÉST hozunk. Tehát például ha két random kisgyereket sokat dicsérnek, az egyikük juthat arra a konklúzióra, hogy “Csodálatos vagyok, nekem minden megy!”; míg a másikuk gondolhatja azt, hogy: “Eddig jól teljesítettem, a jövőben jobb, ha szorongok egy kicsit, nehogy kudarcot valljak…”. Ez a hozzáállás magyarázza, hogy miért különbözőek a testvérek – bár nagyjából ugyanabban a bánásmódban részesültek. A felszínes nevelési akciók, magatartások, “Kell”-ek helyett a gyermek iránt táplált, akár ki sem mondott érzelmeink lesznek meghatározóak. Emellett el kell fogadnunk, hogy szerencsére a gyermekeinket sem kizárólag mi alakítjuk hanem maguk is dolgoznak szelfjük kialakításán.
A gyermek SAJÁT DÖNTÉSének ismeretében láthatjuk, hogy bizony megdől néhány, a neveléssel kapcsolatos hétköznapi hiedelem:
-
nem, a gyerekek nem lesznek pont olyanok, mint a szüleik
-
nem, a gyerekek nem feltétlenül akarnak majd úgy élni, ahogy gyerekkorukban éltek
-
nem, a gye Az igazi érzelem élménye nyújtja az önszeretet élményét is rekeknek nem az lesz a meghatározó, AHOGYAN NEVELTÜK őket, hanem amit ŐSZINTÉN ÉREZTÜNK mindeközben
-
nem, a gyerekeknek nem a felszín számít, hanem a mögöttes gondolat és érzelem
-
nem a sikerek száma vagy a sikerek ás kudarcok aránya adja meg, mennyire nagy az önbizalmunk – különben minden sikeres ember elégedett, és minden sikertelen ember boldogtalan lenne
Ha egy felnőtt őszintén magába tekint, könnyen beláthatja, hogy nem az üres dicséretek vagy jutalmak alakították olyanná önbecsülését, amilyen; hanem egy láthatatlan, szinte megfoghatatlan érzés, amit szülei és más fontos emberek tükröztek felé.
Winnicott írta le elsőként a “tükrözött én” fogalmát, mellyel leírta énfejlődési stádiumunk egy lépcsőjét: kisgyermekkorunk ingerdús, viharos világában nem a másokkal való összehasonlítás, vagy az objektív kritériumok mentén határoztuk meg önmagunkat, hanem a szüleinktől készen kapott kép alapján.
A tükrözött én és más környezeti hatások hatást gyakorolnak ránk, a döntést azonban mi hozzuk meg gyermekként – ilyenkor azonban még nem birtokoljuk teljes intellektuális kapacitásunkat; úgyhogy ha változtatni szeretnénk gyermekkori döntésünkön, azt még felnőttként is megtehetjük. Többek között erre is jó a pszichológiai konzultáció: www.pszichologus.online
Az igazi érzelem élménye nyújtja az önszeretet tudását
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: