Olyan jó világban élünk, hogy sok embert érdekel a lélektan, az életmód, az egészség, a magasabb életszínvonal. Azért jó a világ, mert ezt megtehetjük: a korábban élőket annyira lefoglalták az élet prózai nehézségei (konkrétan a túlélés, munka, az élet alapvetéseinek előteremtése – pl. mennyi ideig tarthatott ruhát mosni mosógép nélkül?), hogy nem volt idejük, energiájuk ilyen luxusra. Szerencsére a lélektan ma már mindennapi, megengedhető luxus; amitől ugyan nem kerül kenyér az asztalra, de növeli az életminőséget, ez biztos. Jobb lehet tőle az ember és az emberiség.
A sok érdeklődő közül még többen szeretnének vagy szerettek volna valamilyen segítő foglalkozást választani, pl. pszichológusnak lenni. Vagy elgondolkoznak azon, hogy mi is lehet a segítő foglalkozásúak fejében, milyen lehet a bőrükben lenni. Sok hiedelem él ezzel kapcsolatban a köztudatban:
-
“A segítő foglalkozásúak mind jók, jó szándékúak, és hobbiból segítenek másoknak.”
-
“A pszichológusok elvarázsolt csodalények, közel áll hozzájuk az ezotéria.”
-
“Nem tudom, hogy bírják ki, hogy minden nap mások nyomorát hallgatják.”
-
“A flepnisek mennek pszichológusnak – mint tudjuk a pszichiátrián is az különbözteti meg a beteget az ápolótól, hogy kinél van a kulcs.”
-
“Nem bírnám ki, hogy annyi szomorú sorsot ismerjek.”
-
“Biztosan nagyon depressziósak a magánéletükben attól a sok rossztól, ami munka közben éri őket.”
-
“Járnak a pszichológusok is terápiába?”
Több-kevesebb idő, míg kliens és pszichológus összehangolódik 🙂
Mi az igazság? Az a helyzet, hogy a pszichológia viszonylag fiatal tudományág (1879-től Wundt lipcsei laboratóriumának alapításától számít annak), emiatt még kevésbé ismert, elterjedt, és sok találgatásra ad okot. Tehát elvileg a pszichológia tudomány, ilyen formán nincs kapcsolata az ezotériával; de persze vannak szakemberek, akik egyéb alternatív gyógymódok területén is képzettek – csakúgy, mint a nem-pszichológusok. Ebből következik, hogy a pszichológiát egyetemen oktatják – ezen a szakon olyan hallgatók szoktak lenni, akik lelkesek, szeretnék ezt csinálni, elkötelezettek, elhivatottak. Ez jó, mert sok más szakember szíve mélyén valami más szeretne lenni, mint ami. Persze nem mindenkit az empátia, mások segítése hajt; van, akit tudományos érdeklődés hozott a szakmába, és kutatni szeretne. El kell ismerni, abban van igazság, hogy némely pszichológushallgató vagy pszichológus maga is küzdött vagy küzd lelki problémákkal. Jó kérdés, hogy ez baj-e? Előnye, hogy sokkal jobban megérti klienseit, mint a probléma nélkül élő kisebbség; hátrány, ha annyira el van foglalva önmagával, hogy nem tud másra odafigyelni, vele empatikusnak mutatkozni. Ugyanakkor nem biztos, hogy reálisan elvárható, hogy létezzen kisebb-nagyobb kimerülési vagy rossz időszakoktól mentes ember. Ezért részben követelmény, részben a jó, felelősségteljes pszichológusok belső hajtóereje által diktált követelmény a saját önismeret vagy kiképző terápián való részvétel – “Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” József Attila szerint is. És nem a titoktartás kötelezettsége a legnehezebb, abba könnyen beleszoknak a kezdő kollégák.
Akkor lesz valaki jó segítő, ha megismerte, elfogadta magát, képes őszintének lenni; és legfőképpen sikerrel végigjárni egy olyan folyamatot, melyben maga is részt vesz majd sok-sok kliensével immár őket kalauzolva. Ez nyújtja egy szakember legfőbb hitelességét.
Pályája elején a legtöbb segítő szakember megküzd a túlzott empátiája kezelésével – nincs ez másként más foglalkozásúaknál sem, csak ők nem feltétlenül érzésekkel; hanem ismeretekkel, készségekkel birkóznak eleinte. Rá kell jönni, hogy ha együtt sírunk, attól egyikünknek sem lesz jobb. A pszichológusok sem gépek, lehetnek érzéseik klienseik felé.
Azonban hamar rá kell jönni, hogy sajnálatnak ebben a kapcsolatban nincs helye: a sajnálat kizárja a tiszteletet, a hitet abban, hogy a másik képes valamire, a bizalmat egy másik emberben.
Az érzések nagyon fontosak egy konzultációs folyamatban: a pszichológus keveset árul el magáról (absztinenciának nevezzük) azért, hogy a kliens személyiségéből, történetéből eredő érzések szabadon rávetülhessenek és lehessen azokkal dolgozni; és amennyiben a pszichológusban merülnek fel nem helyénvaló, gátló érzések, azokkal ún. szupervíziós folyamatban kell dolgoznia azért, hogy jobb szakember lehessen és sikeres terápiákat végezhessen. A tévhitekkel szemben a pszichológus munkája sem mindig lelombozó: egy konzultációs folyamat kezdetével sorsközösséget vállalunk, “együttélünk”, annak minden szépségével és nehézségével.
Pszichológusnak lenni privilégium, felelősség. Az emberekre való odafigyelés a legfontosabb a világon. Aki belevág egy folyamatba azért, hogy jobban éljen, jobb ember legyen, minden tiszteletet megérdemel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: