Biztosan ismeritek József Attila Szabad ötletek jegyzékét. Tudjátok, amiben összevissza mászkálnak a gondolatai, a végére egy kusza csomót képezve, ami a valahonnanból a valahova tart. Biztos ti is éreztétek már így magatokat. Vagy lehetett úgy veled, hogy megtapadtál egy gondolatnál. Vagy úgy, hogy állandóan vissza-visszatértél oda, hiába próbáltad magad elrángatni onnan.
Aztán felmerülhetett a kérdés, hogy ez most miért van? Ez most baj?
A pszichológiában megkülönböztetünk konvergens, azaz egyirányú és divergens, vagyis többirányú, elágazási gondolkodásmódokat. A konvergens az megfelel egy feladatmegoldásnak (pl. elfogyott a tej, akkor elmegyek a boltba) – egy jó megoldás, egy út van csak. A divergens gondolkodás a kreatív emberek kedvelt sajátossága, amikor a gondolati ösvényről le-leágaznak további kis utak, ezzel elsőre kuszábbá téve a képet, azonban növelve a választások lehetőségét a megvalósítás során (pl. új kanapét kéne venni – de vehetnénk több kis ülőalkalmatosságot is, vagy egy babzsák fotelt és lábtartót, lehetne kihúzhatós, variálhatnánk a színeket, megvehetnénk a két nagy bútoráruházból, de akár csináltathatnánk is…stb.).
Mik is ezek a gondolatmenetek?
József Attila a Szabad ötletek jegyzékében szabadon asszociál – ez egy analitikus módszer, amikor mindent kimondhatunk, ami eszünkbe jut; és így minderre később rátekintve megláthatjuk, hogy éppen akkor mi is van bennünk. A fent említett példa, amiben folyamatosan vissza-visszatérünk egy-egy gondolathoz, vagy rágódunk azon, pszichológus szaknyelven a “rumináció” (azaz kérődzés) elnevezést viseli, igen találóan.
Most akkor jól gondolom, vagy nem?
Honnan tudhatjuk, hogy jó-e a gondolkodásunk?
Igen egyszerűen eldönthető, ha megnézzük:
hogyan ÉREZZÜK magunkat eközben vagy utána
hova vezet a gondolkodásunk, vagyis milyen KÖVETKEZMÉNYekkel jár, célravezető-e
Amennyiben úgy találjuk, hogy inadekvát negatív érzéseink keletkeznek gondolatainktól (pl. újra és újra végiggondoljuk, mit rontottunk el a vizsgán, ezzel ismételten emlékeztetve magunkat arra, hogy milyen ostobák vagyunk) és/vagy azok nem célravezetőek (pl. hiába néztük át hat bútoráruház kínálatát, beszéltünk három mesteremberrel, csekkoltuk az amazont és az ebayt, mégsem tudunk dönteni a kanapé ügyében) akkor lehet, hogy megéri gondolkodási stratégiát váltani.
A gondolatok azonban időnként olyanok, mint a zabolátlan kiscsikók, az nem úgy van, hogy mi megmutatjuk az irányt, és aztán feltétlenül arra is mennek. De nem ám, nekik saját akaratuk van.
Ilyenkor jöhetnek jól a manapság divatos mindfulness technikák, melyek lényege, hogy a jelenre, akár a jelen környezetünkre irányítsuk a figyelmünket, ilyen módon kanalizálva gondolatainkat. Egyszerűen megnézhetjük, éppen milyen testi érzéseink vannak, megfigyelhetjük a tea ízét, a fogkrém állagát a szánkban, vagy végignézhetjük a környezetünket, akkor és ott csak arra fókuszálva – minősítés, ítélet nélkül csak hagyva, hogy megtapasztaljuk ezeket az élményeket. Naponta pár percet erre a gyakorlatra szánva mélyebb, tudatosabb lehet a gondolkodásunk.